2Won OS - Szeretke van

Cím: Szeretke van
Műfaj: fluff, egyperces, romantikus (meg minden ilyen nyálas izé)
Szereplők: Chae Hyungwon, Shin Hoseok (Monsta X, nem mint bandatagok)
Korhatár/figyelmeztetés: pár csúnya szó, de amúgy későn írtam, így minden elmebeteg megszólalásért, amit én már fel sem veszek, felelősséget nem vállalok

Szeretke van

- Várj már meg Hyungwonie! – rohanok barátom után, aki képtelen az orromra kötni, hogy mégis mi a fene baja van. Pedig tudja jól, mennyire rosszul esik, mikor nem érzi magát jól és nem tudok neki segíteni, de ha nem is mondja el, végképp tehetetlen vagyok.

- Ne becézgess már! Csak egy kis egyedüllétre van szükségem – mondata végére lehajtja fejét, ami egyáltalán nem jó jel. Valahogy ki kell rángatnom ebből a mély letargiából, de halvány lila fingom sincs, hogy hogyan csináljam. Ha tudnám, mi van a lelkiállapota mögött, sokkal könnyebb lenne; mostanra már lenne egy tervem, de így semmi hasznom.

- De Hyungwon én-

- Tudom, hogy csak kedvemre akarsz tenni, de ha tényleg azt szeretnéd, akkor most menj el, kérlek – fordul vissza szobánk ajtajából, és az orrom előtt csukja azt be.

Ki kell találnom valamit, akkor is, ha napestig a lépcsőn fogok ülni, a Hyungwonnal közös házunk előtt. Hirtelen még az sem jut eszembe, hogy mi szokott segíteni ilyen helyzetekben.

A nap már alacsonyan jár, narancs fénnyel szórva be a környéken lévő épületek falát, s az ablakokon meg-meg csillan egyre gyengülő fénye. Felhő nincs az égen, csak néhány bolyhos bárány szaladgál, igen csekélyke számban. Az utcák csendesek már; a legtöbb nagycsaládos szülő rég otthon van, csak pár fiatal mászkál elvétve a felforrósodott betonon. Néha gyenge szél kap bele a fák üdezöld lombjába, összekócolva azt és pár madarat repülésre késztetve. Mosolyogva figyelem, ahogy a természet játszadozik, de gondolataimból csak egy pillanatra zökkent ki a megfigyelés; pár másodperccel később már ugyanúgy azon töröm az agyam, hogy mit is tehetnék szerelmemért.

- Megvan! – pattanok fel, ezzel együtt, néhány madár zajos csiripeléssel száll odébb a közeli fáról, hogy nyugtuk legyen tőlem. Széles vigyorral a számon rohanok be, hogy kirángathassam a kicsit sem lelkes társamat.

- Hyungwonie~ - nyújtom el nevét, és bár nem lát, szemeimet elkerekítem, hogyha kinyitja az ajtót, ne tudjon nemet mondani nekem.

- Mi ba- - szemöldökét összevonva lép elém, szinte izzó szemekkel. Nem tagadom, megijedek, mint mindig, mikor ilyen. Ártatlannak látszik, de ha egyszer mérges, és képes lenne a végletekig elmenni, akkor még engem is megfojtana. Jó, talán nem, de valakit… igen. – Ne, Hoseok, ne tedd ezt velem! – fordul el, miközben visszavonul a szoba távolabbi sarkába, de az ajtót ezúttal nyitva hagyja, így minden gondolkozás nélkül követem.

- Figyelj, kitaláltam valamit – ecsetelem nagy ötletem, és bár elhatároztam, hogy nem fogom elvárni tőle, hogy örüljön annak, amit éppen mondani készülök, valahol mégis a reakciójára várok, és titkon repesne a szívem, ha akár csak egy kicsit is elmosolyodna.

- Mondd – tudja le ennyivel a választ, de arra már nem méltat, hogy felém forduljon, csak az ablak előtt áll és kifelé bámul rajta. Nem bírom ki, így egészen közel sétálok hozzá és hátulról átkarolom, arcomat cicásan nyakába fúrva. Imádom ezt csinálni, annak ellenére is, hogy a kapcsolatunkban én vagyok a férfiasabb férfi, nekem is kijárnak az ilyen pillanatok, amikor picit kiszolgáltatottabbnak és esetlenebbnek érzem magam.

- Eljönnél velem valahová? – ölelésemen szorítok, hogy ne legyen menekvése, valamint meg is nyugtat kicsit.

- Muszáj? – hangja nyűgös, és gyanítom, ha nem szeretne olyan nagyon, akkor most az ablak túlfelén lennék éppen a füvön, a szilánkok között heverve, véresen és eszméletlenül.

- Igen – mondom határozottan arcára puszilva, amitől érzem, hogy egészen picit megnyugszik, de még mindig nem eléggé.

- Hát legyen – sóhajt egy hatalmasat és megfordulva karjaim között, próbál közülük szabadulni, amit egy szájra puszi után hagyok is neki. Egy aprócska ajakrántással kezd el készülődni, bár az a mozdulat, talán egy mosoly lett volna, amit inkább fintornak akart mutatni.

Csak pár percig kell rá várnom és máris látom vékony alakját, ahogy a lépcsőről száguld lefelé, irányomba. Széles mosollyal konstatálom, hogy egy kicsit jobb a hangulata, mert legalább izgatottság is társul, többi érzelme mellé.

- Na, gyere, menjünk – fogom meg kezét vigyorogva.

Egész úton nem szól hozzám. Valahol sejtettem, hogy ez lesz, éppen ezért nem is zavar; most rá kell tudnom, hogy ilyen a hangulata. A segítséget azonban képtelen lennék megtagadni, és otthon ülve figyelni, ahogy belülről emészti magát, így ajkamat harapdálva muszáj kibírnom ezt az egészet. A szívem mardos, hogy ilyennek látom, és legszívesebben nyakát szegném annak, aki képes volt ilyen gödörbe toloncolni szegény páromat.

- Egyébként hová megyünk? – szólal meg, teljesen váratlanul Hyungwon, ahogy felpillant és felfogja, hogy bizony, már majdnem a fél városon átvándoroltunk.

- Titok – öltök rá nyelvet bohókásan. – De remélem, hogy tetszeni fog.

További kérdések, vagy bármilyen reakció nélkül hagy kétségek között vergődni. Ismerem már, a fene se tudja, mióta, de ilyenkor mindig nehezemre esik olyannak lenni, mint amilyennek megkövetelné tőlem. Nem tudok úgy viselkedni. Képtelenség számomra, még el is képzelni, hogy hagyjam a sarokban gubbasztani, a füzete felett, ahogy a tollat piszkálja, miközben a semmibe mered, s gondolatai sokaságával, szinte látom a köré gyűlő felhőket, melyeknek sötétsége ellepi és beárnyékolja az ő és az én jókedvemet is. Kötelességemnek érzem, hogy kirángassam ebből az érzelmi állapotból, bárhogy is vigyem ezt véghez; de a lelkiismeretem előbb ölne meg, mint Hyungwon, ha csak nézném.

Lassan elérjük a város szívét, ahol egy hatalmas park terül el, ezer meg ezer fával, egy kisebb tóval, körülötte padokkal. Azonban utunk most nem oda vezet, elvégre nem az a célom, hogy a parkban sétálgassunk, kriptaszagú csöndbe burkolózva, hanem, hogy levezessük a feszültséget annyira, hogy Hyungwon szája végre csicseregni kezdjen.

A parkon túl, szinte közvetlen a végén, van egy kisebb sportlétesítmény, amit megpillantva, Hyungwon végképp elveszti a fonalat. Elvégre ő maga nem feltétlen szívleli ezt a helyet, de most nem is az a lényeg, hogy kedvelje, vagy sem.

- Hoseok, minek hoztál ide? – pillant rám értetlenül csillogó szemével, amire csak még jobban rátesz a nap fénye, mely most már végképp eltűnőben van ugyan, de az ő szemét pont megvilágítja egy kósza, vöröses sugár. Éppen elolvadnék a látványtól, mikor hangja ismét kizökkent a gondolataimból. – Figyelsz te rám?!

- Sajnálom – rázom meg fejemet és inkább úti célunk felé pillantok, hogy ne kalandozzak el ismét. – És majd meglátod, hogy mit keresünk itt – még Hyungwon újult erőre kapott rosszkedve sem képes lelankasztani, így töretlen mosollyal haladok az ajtó felé, ami szinte csak ránk vár, hogy beengedhessen.

- Hoseok, tudod, hogy menyire utálok ide járni.

- Az lehet, de most szükséged van rá.

- Dehogy van! – megpróbálja kirántani kezét az enyémből, de szerencsére számítok rá, így elég erősen tartom ahhoz, hogy mutatványa ne sikerüljön.

- Hyungwon, kérlek! – sóhajtok egy hatalmasat, nem is pazarolva több szót.

Páromat a „gyerekmegőrzőben” hagyom, amíg megveszem a jegyeket és megkapom a szükséges felszereléseket. Miután a hölgy részletesen elmondta, hogy merre találom a keresett pályát, Hyungwon karját megragadva szedem lábaimat a megadott irányba.

- Most már igazán elmondhatnád, hogy mégis mi a jó eget keresünk mi itt.

- Nem a jó eget, az biztos – pakolom le a cuccainkat a nézőtéren. Elég nyilvánvaló az is, hogy hol vagyunk, és mit fogunk csinálni, szóval feleslegesnek tartom a válaszadást. – Fogd ezt – nyomom kezébe az egyik ütőt, míg a másikat én ragadom meg, a labdával együtt, és a legközelebbi zárt pályára rángatva feldúlt szerelmem, várom a reakcióját.

- Most komolyan fallabdázni akarsz?

- Igen – bezárom magunk után az ajtót, és máris kezdőpozícióba állok. – Jó lesz, hidd el – biggyesztek még ennyit a mondandóm végére, de feleslegesnek tartom a további szófecsérlést, elvégre nem azért vagyunk most itt, hogy beszéddel üssük el az időt. – Megy! – kiáltom el magam, és máris Hyungwon felé száguld a labda, ahogy a falról visszapattan.

- Ez jólesett – Hyungwon fáradtan nyúlik el a padlón, én pedig követem a példáját. – Köszönöm, Hoseok – a mai nap, most először mosolyog rám, miközben arcomra simít. – És sajnálom, hogy olyan goromba voltam korábban – bűnbánóan lesüti szemeit.

- Megértem – nyugtatom meg szavaimmal, és hogy meg is erősítsem azokat, puszit nyomok homlokára, nem törődve azzal, hogy mennyire izzadt, vagy sem.

- Annyira szeretlek – bújik hozzám, akár egy macska.

- Én is téged, te lökött – borzolom össze haját, amivel normális esetben kihoznám a sodrából, de most olyan fáradt, hogy annyiban hagyja a dolgot.

Hosszú percekig maraduk teljesen mozdulatlanul, ami csak még inkább segít észrevennem, hogy Hyungwonnal valami nem stimmel. Vállai rázkódni kezdenek, és egyre jobban szorítja felsőmet. Hangját a mellkasomba fojtja, de még így sem gátol meg abban, hogy meghalljam halk, szívszaggató szipogását.

- Na, Hyungwonie~ - simogatom hátát, és felültetem, hogy kényelmesebben tudjon mesélni. – Ne sírj, inkább add ki magadból – simogatom meg arcát, miközben könnyeit gondosan letörlöm.

- Nem vagyok elég jó – szipog lehajtott fejjel. Legszívesebben megkeresném, aki miatt ezt érzi, és az ő szeme előtt tekerném ki a nyakát, miközben mosolygok.

- Ki mert ilyet mondani?!

- Mindenki… A főnököm, a munkatársaim. Egyszerűen bármit csinálok, nem jó senkinek.

- Akkor én mi vagyok neked, hah?! Egy plüssmaci? Vagy? – emelem fel fejét, hogy végre hajlandó legyen rám nézni. – Várj, ne is válaszolj! Figyelj, nekem te tökéletes vagy, teljes éneddel.

- De nem élhetek meg belőled, muszáj emberek közé mennem.

- Az lehet, de számukra csak egy szám vagy a sok közül. Másokhoz hasonlítanak, és csak azt nézik, hogy a legmagasabban teljesítőhöz képest hol állsz a rangsorban. Ha folyton csak arra figyelsz, ők mit mondanak, boldogtalan leszel. És hol találsz magadnak még egy olyan embert, mint én? Ki más hozna el fallabdázni, hogy aztán elsírd magad neki? – a szavak csak úgy elhagyják ajkaimat. Bár tudom, hogy nem Hyungwon tehet erről az egészről, csak ő tud tenni azért, hogy ne szomorúságnak élje meg a helyzetet. Könnyes szemekkel vizslatja arcomat, de már nem sír és ajkaira halvány mosoly kúszik.

- Annyira köszönöm, hogy vagy nekem – ölel magához. – Soha, senki más nem kell, csak te.

- Én is szeretlek, te hisztigép.

- Mit mondtál? – hátrál meg azonnal, gyilkos tekintetét legeltetve rajtam.

- Jól hallottad – vigyorgok kajánul. Pontosan tudom, hogy most magamra szabadítok egy szörnyet, de mindennél jobban imádom, úgyhogy nem érdekel semmi, csak ő. És az, hogy boldog legyen.