Láz, fejfájás és miegyéb [Navi]

Cím: Láz, fejfájás és miegyéb

Műfaj: egyperces, romantikus, yaoi

Banda: VIXX

Szereplők: Cha Hakyeon, Kim Wonshik, Han Sanghyuk (mint tagok)

Páros: Navi

Figyelmeztetés: -

Láz, fejfájás és miegyéb

Hakyeon szörnyű éjszakán volt túl, ami mellesleg mindenről szólt, csak éppen alvásról nem. A szörnyű álma felébresztette őt, s ahányszor végre képes volt ismét lecsukni pilláit, újra megrohamozta a félelem, a keserűség és minden más, ami nyomasztotta a napokban, amiket igyekezett mélyen elrejteni magában.  Muszáj volt neki lennie az erősnek, hiszen ő mutatott utat másoknak, ő volt az, aki segített a fiatalabbaknak, gyengébbeknek. Nem engedhette meg azt a luxust, hogy gyenge lesz, összetörik és hátrahagyja a barátait.

A férfi haja szénaboglyaként meredt az ég felé, lerombolva a róla alkotott tökéletes képet. Szeme feldagadt és fekete karikák éktelenkedtek alattuk. A szobáját félhomály uralta, s árnyékokból különös formákat alkotott, amikről Hakyeon nem tudta eldönteni, mégis mik azok, hiszen agya még azt sem fogta fel igazán, hogy ébren van. A szokásos környezet vette körül; ezzel tisztában volt, de csak addig terjedt figyelme, hogy még mindig reszket, bár izzadtságcseppek nedvesítették sötét bőrét, néhány tincsét arcára tapasztva. Sikerült ugyan felülnie, takarója még mindig rabláncként tartotta az ágyában, kényelemmel és a nap felesleges feszültségeinek elkerülésével kecsegtette őt, mely ellen igen nehezen mondott ellent.

Hatalmas gondterhes sóhaj kíséretében állt mégis lábra, s bizonytalanul lépkedve, de határozott céllal indult meg a mosdó felé, nem figyelve a koptatott hajópadló nyikorgására, ahogy arra sem, hogy valójában majd’ lefagy a lába a mosdó hideg csempéjének hála, mely vállmagasságig borította a helyiséget. A tükröt a lehető leginkább elkerülte, még véletlenül sem emelte fel tekintetét; csukott szemmel sikálta fogait, a falnak dőlve, hátha a hideg felébresztené legalább annyira, hogy ne gondoljon végre állandóan az álmára. Még azzal is megpróbálkozott, hogy a monotonon alázúduló vizet nézte, ugyanis a csapot kivételesen nem zárta el, annak reményében, hogy a zaj is tereli a figyelmét, bár ez megdőlni látszott. Sokkal inkább tűnt úgy, hogy csak a semmibe réved, miközben valami fontos dolgon gondolkodik.

Szeretetre vágyott, olyanra, amit még nem kapott meg senkitől, vagy egyszerűen nem kellett attól a személytől, aki hajlandó lett volna rá. Mindig is voltak barátai, sokakat tudhatott a maga oldalán, párja azonban még nem volt. Szíve csak egy embert látott, de a másik vak volt Hakyeon érzéseire; teljesen elfordította róla figyelmét.

Mai napig tisztán élt benne a nap, mikor először látta a zömöktestű, határozott, vicces férfit, aki azonnal belopta magát a szívébe, holott egyáltalán nem volt vele kedves. Kioktató szavait mégis annak tudta be, hogy segíteni akar neki a fejlődésben, miközben eszébe sem jutott más eshetőség. De nem bánta ezt akkor sem, mikor kiderült, a másik mindenkivel fájóan őszinte.

Azóta már egy csapatba is kerültek, kizárva az elkerülés lehetőségét; legalábbis Hakyeon eleinte ezt hitte, azonban Wonshik sikeresen kerülte, és tűnt el minden adandó alkalommal a szeme elől, mikor végre nem a csapat ügyeit kellett volna megbeszélni együtt. A leader szívesen töltött volna időt a másikkal kettesben, mindenféle kötöttség és kötelesség nélkül. Talán a sok elutasítás miatt – amik nem is igazán voltak azok, csak Hakyeon gondolta őket annak -, valamint a felgyülemlett stressz miatt törtek elő a rémálmai, összetörve azt a kis önbizalmat, amit sikerült az évek alatt felépítenie. Persze azon a magabiztosságon kívül, amit a csapatának adott, minden egyes bukás után, vagy egy-egy koncert előtt. Tudta, hogy szükségük van rá, így mindent, amije volt, nekik adott, önzetlenül előtérbe helyezve az ő jólétüket.

A többiek gondoltak rá, olykor még ajándékokkal is ellepték, legyen szó bármiről, amiért még inkább hálás volt. Nála jobban senki sem szerette volna, ha ez a törődés elég lett volna számára, de az idő múlásával érezni kezdte, hogy ez nem lesz elegendő. Mint ahogyan az a növény is elhervad, mely csupán fényt, vagy vizet kap, úgy ő is veszteni látszott az erejéből… az életerejéből. Bár senki nem tett ellene semmit, mégis olyan volt, mintha ezernyi seb borította volna testét, ami ugyanúgy a szívére is kivetült. Mert ahogyan a tettek, vagy bántó szavak árthatnak, úgy az is, ha valaki nem tesz, vagy mond valami olyat, amire a másiknak szüksége van.

Ez az élet rendje.

Hakyeon elméjét ellepte a teljes kétségbeesés és fájdalom, holott tudta, ez csak az álom hatása; hamarosan jobb lesz.

– Hakyeon Hyung! – Azonnal felismerte Wonshik hangját; hogy is ne tette volna?! Sokkal többet akarta hallani, ahogy olyanokat mond, vagy kérdez, amiket senki más közelében ki sem ejtene a száján. Azt szerette volna, hogy a rapper a szívébe fogadja őt, bizalmasává, szerelmévé, párjává.

– Jövök – szólalt meg rekedt hangján, mellyel még magát is meglepte, hiszen már jó ideje fent volt, mostanra ki kellett volna tisztulnia. Fogkefével a szájában indult az ajtóhoz, miközben mezítelen lába hangosan csapódott a jéghideg csempének, továbbra is szipolyozva belőle a meleget az élettel együtt – legalábbis ő így érezte. Nem érdekelte a következmény; most az egyszer felelőtlen akart lenni, szerette volna elengedni magát, letenni a terheit és csak lenni, felelősségvállalás nélkül.

– Jó isten! Hogy nézel ki?! – hátrált egy lépést a magasabb, ahogy az ajtó kinyílt, teljes rálátást biztosítva Hakyeon meggyötört arcára, szívére, testére. Rá, a mindig erős leaderre, aki most úgy állt ott előtte, akár egy harcban alulmaradt, gyönge lány; egy növény, melyet mindenféle kímélet és érzés nélkül leszakítottak, porba dobtak, majd rátaposták, s otthagyták. Wonshik egy pillanat alatt tért észhez, közelebb lépve Hakyeonhoz, kérdés nélkül tapasztva egyik kezét homlokához. Az idősebb riadtan rándult össze, elkerekedett szemeit a másikra emelve. A hideg kéz érintése nyomán borzongás futotta végig a testén, de hagyta, s minden bizonnyal akkor is hagyta volna, ha nem éppen Wonshik állt volna előtte. – Lázas vagy – közölte idegesen a fiatalabb, szemöldökét összevonva. Aggódása nem volt alaptalan, elvégre Hakyeon szökő évente félszer fázik meg, vagy talán még annyiszor sem. Mióta ismeri, ami azért nem volt elhanyagolható időintervallum, egyszer volt beteg, és akkor is éppen csak az orrát fújta. Ráadásul, bár Hakyeon nem tudta, Wonshiknak sokkal többet jelentett ő, mint egy barát, csapattárs vagy leader.

– Nincs semmi bajom – csapta el azonnal a társa kezét, ahogy felfogta, mi is történik. Nem akart beteg lenni, vagy csak nem akarta elfogadni; de egy biztos: nem akart más segítségére szorulni. Megszokta már, hogy ő az, aki mások mögött áll, és annak ellenére, hogy vágyott a szeretetre, képtelennek érezte magát elfogadni ezt a támogatást.

– De van, és most szépen le is fekszel.

– Most le akarsz fektetni? – tért hirtelen elő Hakyeon igazi énje, a vidám és csipkelődős humorával, azonnal mosolyra fakasztva a magasabbat; az aggódás terhéből pedig egy aprócska darabot levett a válláról.

– Ha nagyon rossz leszel, le is fekszem veled, és meg is kötözlek.

– Azt hiszem, akkor inkább megyek, míg van választási lehetőségem – egyezett bele végül, a szavakat nehézkesen kiejtve, a torkában érzett szorítás miatt. Nem csak a betegség szorítása volt ez, sokkal inkább Wonshik közelsége miatt.

– Jó döntés. Ma úgyis szabadnapunk van.

– Mi? – pillantott fel, miután fogkeféjét letéve, az ágyra kuporodott, lábait törökülésbe rendezgetve, kíváncsi, de bágyadt tekintettel figyelve a rappert.

– Felhívott a menedzser. Azt mondta, nem ért el téged telefonon, szóval engem keresett. Ezért is jöttem fel hozzád.

– Micsoda öröm… – forgatta szemeit, miközben az ágya mellett lévő asztalról elvette a telefonját, melyről a pillanaton bizonyosodott meg, hogy tényleg lemerült.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, utálsz.

– De ismersz – reflektált azonnal, ezzel mentve ki magát a kínos helyzetből.

– Feküdj le, hozok lázmérőt, meg… mit szoktak ilyenkor?

– Levest, de ha be mersz menni a konyhába, feltámadok a hamvaimból, és kitekerem a nyakad…

– Mégsem vagy olyan beteg.

– Vagy csak jól titkolom – nyúlt el az ágyon Hakyeon, kiélvezve, hogy ma a kisujját sem kell mozdítania. Ha más nem, ez segít neki a gyógyulásban.

– El ne merj mozdulni – parancsolt még rá utoljára a leaderre Wonshik, majd magára hagyva szaladt a szükséges dolgokért, amikről azt sem tudta pontosan, mik azok. Nem baj, majd útközben megkérdezi Taekwoont, ő biztos tudja.

– Dehogy mozdulok – motyogta orra alatt Hakyeon, holott tudta jól, Wonshik már nem hallja, amit mond; inkább csak magának szánta a szavakat.

A percek teltek, de Wonshik még sehol sem volt, a leader pedig aggódni kezdett, vajon mi miatt késlekedhet ennyit a másik. Még az is megfordult a fejében, hogy a másik mégiscsak a konyhába merészkedett, és éppen most gyújtja magára az egész kócerájt. Elképzelte, ahogy a tűz pusztító lángjai játszi könnyedséggel terjednek bútorról bútorra, gyorsan emésztve fel mindent, ami az útjába kerül. Látta a vakító fényt, és az égető hőséget, hallotta a kétségbeesett kiáltásokat, melybe még a szíve is belefájdult. Túlképzelt látomásaiból az ajtó zárjának hangja szakított ki, s a rémképeket Wonshik tálcával egyensúlyozó alakja váltotta fel.

– Na, most mi van? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – nevetett a rapper, arcára felhőtlennek tűnő mosolyt futtatva, miközben a kezéből az asztalra helyezte a tálcát a teával és gyógyszerrel együtt.

– Ez mi? – kerülte el inkább a kérdést egy másikkal.

– Tea, miért? Minek látszik? – vonta fel egyik szemöldökét a fiatalabb, miközben előszedett egy levelet a gyógyszeres dobozból, és egy szemet kiszabadítva, a teával együtt Haekyeon kezébe adta. Wonshiknak persze nem tűnt fel, de kezeik összeértek, amitől az idősebb megint úgy érezte, ott helyben hal meg szívinfarktus miatt. Gondolatban felpofozta magát a lehetetlen érzelmei miatt, majd leküzdötte torkán a gyógyszert.

– Hyung! – rontott be a szobába a legkisebb tag, Sanghyuk, gyermeki aggódással, mintha csak az anyja, vagy apja volna beteg.

– Ne ordibálj – szólt rá Wonshik, lecsendesítve az örökmozgó tagot. – Beteg, nem süket.

– Bocsánat – vágta a másik Hyungjához, majd Hakyeonhoz fordulva ült fel az ágya szélére, minden figyelmét őrá fordítva. – Jól vagy? Mi a baj? Miért nem szóltál? Hozzak neked valamit? Jobban főzök, mint Wonshik.

– Csak maradj nyugton – küldte volna el a kisebbet, aki persze meg sem hallotta. – Tessék, ezt idd meg. Nyugi, iható, Leo csinálta. – Hakyeon elvette a bögrét, és úgy tett, ahogy Wonshik mondta neki.

Szemei nehezek voltak, minden porcikája fájt, ráadásul még ülve is szédült, nem csoda hát, hogy párnái közé hanyatlott, ahogy kezei közül kivették a bögrét. Laposakat pislogva nézte a plafont, bárminemű cél nélkül, még az élni akarását is elveszítve. Csak egy forró ölelést akart, azt, hogy Sanghyuk tűnjön el a közelükből. Kettesben akart lenni Wonshikkal, hogy a betegségét kihasználva indokként, a mellkasához bújva élvezhesse ezt a napot, mikor nem kell a rá helyezett súlyos terhekkel foglalkoznia.

– Hyuk, hagyj most – nyavalygott, a maknae kezét eltolva. – Anyád álmos.

– Akkor anyám fia ápol.

– Anyád fiának anyja inkább a párnával foglalkozna – forgatta szemeit a legidősebb.

– Akkor majd apám ápol.

– Aha… - motyogta a párnába, de ahogy felfogta, mit is akart mondani, felkapta a fejét. – Mi? Milyen apád?

– Wonshik.

– Már miért lenne ő az apád?

– Mert… szeretitek egymást? – tette fel Sanghyuk ezt a kérdést úgy, mintha nyílt titok volna a két férfi szerelme. – Ne nézzetek így! Mindenki látja, rajtatok kívül. – Továbbra is értetlen pillantásokat kapott, így a távozás mellett döntött: – Most magatokra hagylak titeket, de szeretnék estére azzal szembesülni, hogy megbeszéltétek, és csak remélem, hogy nem vetemedtek semmi „olyanra”, mert Hakyeon Hyung most beteg.

– Héj, tiszteletlen vagy a Hyungjaiddal! – vágott egy tollat a maknae-hez Wonshik, pedig magában már legalább kétszer megfojtotta, amiért ilyen kínos helyzetbe hozta Hakyeon előtt.

– Sziasztok! Jó mulatást – kiáltott még vissza az ajtóból a pimasz kölyök, magára hagyva a két férfit, akik gondolataikba mélyedve bámultak mindenhová, csak éppen egymásra nem.

– Igazat mondott? – Hakyeon volt az első, aki a tettek mezejére lépett, és megkérdezte, amit akart.

Wonshik csak bólintott. Hakyeon elmosolyodott, szívét pedig melegség töltötte el, s úgy érezte, ha most nem volna beteg, képes lenne a felhők felett lebegni. De valami mégis itt tartotta. Valaki… Wonshik. Akit mindennél jobban szeretett, és aki melléfeküdt az ágyba, szorosan magához ölelve, elhalmozva a szeretetével. 

Gyilkosok Szigete - 5. Fejezet (+18)

Zömmel Hoseok az, aki jártatja a száját, belátva a tényt, miszerint Hyungwon aligha fog megszólalni. Persze az idősebb azonnal sejtette, már az első találkozás után is, hogy a másik nem egy szószátyár. Magához híven igyekszik oldani a feszültséget, már tudat alatt is Hyungwon érdekeit szem előtt tartva, kiszedve belőle a lehető legtöbb információt, mindezt visszafogott, egyáltalán nem tolakodó köntösbe burkolva.

- Bocsánat, de mennem kell. - Hoseokot meglepi a fiatalabb hirtelen felbátorodott hangszíne, meg egyáltalán az, hogy magától megszólalt, és nem neki kellett kiszedni belőle minden egyes szót.

- Máris? - néz rá csalódottan Hoseok. Legszívesebben egész nap a kávézóban maradna, és beszélgetne, pontosabban beszélne, hátha sikerülne megtörnie azt a vastag jeget, ami mögé a másik férfi rejtőzött.

- Igen. Sajnálom, de dolgom van. - Hyungwon ajkaira mosoly szökik, ami még inkább meglepi a szemközti széken ülő férfit, hiszen eddig nem csak mosolyt, semmilyen más emóciót nem látott annak arcán.

Hosszas búcsúzkodást követően - amihez persze Hoseok ragaszkodott -, Hyungwon végre elhagyja a helyiséget, s ahogy átlépi a küszöböt, kezében már a telefonját tartja, hogy annak kijelzőjét vizslatva bizonyosodhasson meg róla, nem késett le semmiről. A következő célpont adatait általában SMS-ben kapja meg, amit mindig más-más eldobható mobilról küldenek, így ellehetetlenítve azok visszakövetését. Hyungwon lelassítva lépéseit élvezi ki a szél nyújtotta kellemes cirógatást, miközben végig azon jár az agya, hogy mégis miért olyan vele Hoseok, mint amilyen?! Miért akarja megismerni és ő miért hagyja magát? Olyan dolgok ezek, melyeket a szíve dönt el, s bár tudja, hogy nem szabadna hamiskás érzéseiben rációt keresni, mégis minduntalan megteszi. Azt hitte, hogy minden érzést kiirtottak belőle, viszont a Hoseokhoz való viszonyulása nem erről ad tanúbizonyságot.

A park felé sétál, mélyen a gondolataiba merülve, mikor végre valahára, megszólal a mobilja, minek hangjára azonnal a tárgy után nyúl. Soha nem rajongott azokért az ügyekért, amiket a Szigetről kapott; most sincs másképp, de, mint mindig, kényszeríti magát annak ellenőrzésére, majd elvégzésére. Ha nem teszi meg, amit a vezetőség akar, lebuknak, és kudarcba fullad az egész terv, s nem csak az ő és a csapata életét sodorná veszélybe, hanem a korábbi, valamint a későbbi generáció tagjainak életét is.

A mostani célja egy gangnami panelház, 14. emeleti lakója, aki összeköttetésben áll az egyik ottani gyerekkel. Minden bizonnyal egy családtagja, aki semmi áron nem szerezhet tudomást a Szigetről és az Intézetről. Mint mindig, most is kedve szerinti módszerrel végezhet vele; egyetlen kikötés csupán az, hogy nem találhatnak rá a holttestre. Erre pedig a legjobb módszer a sav, ami feloldja a csontokat is, és bár büdös, van egy egész raktárnyi belőle. Vagy talán illene valami mást választania? De akkor takarítania is kellene, viszont arra ott vannak a csapattársai. Ezúttal talán ki kellene élveznie, hogy az ő kezében összpontosul minden hatalom; a hatalom, mely életet és halált jelent, melyet csak ius gladii-ként szokás emlegetni.

Bár valóban nem szeretett ölni, mégis voltak olyan pillanatok számára - mint ez a mostani -, mikor hajlandó volt kiélvezni azt, ami megadatott neki. Végül arra a döntésre jutott, hogy most azon kevés alkalmak egyike lesz, mikor kést ragad kezébe, és nem csupán az eszközre hagyja a gyilkolást. Ő lesz az, aki ma gyilkolni fog.

Megfontolt léptekkel haladt az időjárástól kopott betonon, figyelmét végig arra összpontosítva, hogy előre eltervezzen minden mozzanatot, minden szükséges cselekedetet ahhoz, hogy se a holttestet ne találják meg, sem pedig azt, hogy ő volt a gyilkos. Megannyiszor végigjátssza magában, ahogy először az áram főkapcsolóját intézi el, hogy a maszkon túl, a sötétség is óvja arcát a kíváncsi tekintetektől. Aztán halk léptekkel közelíti meg az ajtót, a 1411-es számmal. Hangtalanul halad, amit a folyosón leterített piros-fekete szőnyeg, és puha, bőrtalpú cipője tesz lehetővé. A falap előtt megáll, először balra, majd jobbra tekint, megbizonyosodva arról, hogy a folyosón nem jár senki, s csak ezt követően veszi elő, selyemzakója belső zsebéből az álkulcsot, hogy gyakorlott mozdulatai segítségével egy pillanat alatt elérje a zár halk, de annál jellegzetesebb kattanását, mely azt jelzi számára, hogy csak gyengéden meg kell löknie az ajtót, így az már nem is jelent akadályt számára. Igyekezve nem felborítani semmit és mindent kikerülni araszol egyre beljebb a házban, szemével egyszerre a sötét terepet vizslatva, valamint keresve a célszemélyt. Elsőként, a folyosó első ajtajánál balra a konyha van, mely ugyanolyan üres, mint az azzal szemközti mosdó és nappali, így már csak egyetlenegy helyiség maradt.

Övtokjából azonnal előkapva a kést, markolatára szorít. A hátralévő utat már sokkal céltudatosabban teszi meg. A szoba ajtaja előtt megtorpan, bármiféle nesz után hallgatózva, melyet pár perc múlva meg is hall. A férfi telefonál. Hangja mély és karcos; nem kétségbeesett, holott a beszédtéma megkövetelné.

- Megmondtam, tudom, hogy a fiamat elvitték valami istenverte szigetre. Ha kell, az életem árán is megkeresem, és visszahozom. – Hyungwon szívét a fagyos valóság szorította közre, megfojtva és kiszorítva ezzel a levegőt tüdejéből. Talán az ő szülei is hasonló dolgokat mondtak, mikor ő eltűnt… Talán. De lehet, hogy nem is érdekelték őt. Már nem is emlékszik a szüleire. És ezt az embert most meg kell ölnie.

Az ajtót hatalmas robajjal csapja ki, mire a férfi kezéből kiesik a telefon, de hang nem jön ki a torkán. Hyungwon a telefonhoz lép, fegyverét végig a riadt tekintetű személy nyakának szegezve, s megszakítva a hívást, végre megszólal:

- Hogy hívják a fiát?

- K- Ki maga?

- Azt kérdeztem, hogy hívják a fiát?! – ismétli meg kérdését. Bár meg kell ölnie, nem szívtelen teljesen, valamint célja, hogy leszámoljanak az Intézettel, s ha ez sikerül, el akarja mondani a fiúnak, hogy az apja minden áron meg akarta őt találni.

- Kim Youngkyun.

- Megmondom neki, hogy az apja a haláláig azért harcolt, hogy megtalálja őt.

A férfi már nem mondhatott semmit; Hyungwon mélyen a férfi bordái közé szúrja a kést, biztosan átszúrva annak tüdejét, aki így nem szenved sokat, de még így is a fiú karjaiba kapaszkodik. Szeme kétségbeesetten csillog, ahogy ébenfekete bogarait a gyilkosára szegezi. Ajkai közül vékony vércsík folyik végig az állán, lecsöppenve Hyungwon kezére. A férfi egyre erősebben szorít karjába, ahogy fájdalma egyre csak növekszik. Sebéből vízesésként zúdul alá vére, s ahogy a vörös folyadék távozik testéből, úgy ereje és élete is lassan tovaszáll. Karjai hirtelen elernyednek, lábai összecsuklanak, s élettelenül hullik a földre, egyenesen a saját vérébe. Még egy utolsót hörög, felköhögve az utolsó csepp vérét is, majd ereje teljesen elhagyja.

Hyungwon ott áll, rezignált arccal, kezében a véres késsel. Ruháját vér áztatta át, lábaival a tócsában áll, mely a férfit körülveszi. Tisztán emlékszik arra a napra, mikor először ölt. A saját húgát. A testvérét. Tekintete nem árulkodott fájdalomról; semmiről.

Nem érzett. Az is meghalt a húgával együtt. Ő csupán egy porhüvely, mely emlékét idézi annak, aki volt régen. S már csak egy célja van: megölni azt, aki ezt tette vele.

Hallom a hangod - 3. Fejezet

3. Fejezet

- Nem vagy éhes? – kérdezi Seokjin visszafelé a karámokhoz.

- A-a - rázom a fejem nemlegesen. -  Csak akkor eszek, ha muszáj, és most nem muszáj – engedem be magunkat a lovak közé.

- Hya! Ez nem így működik! – Komolyan? – Ha nem eszel eleget, egyszer le fogsz fordulni a lóról.

- Mindig is így ettem, és soha nem lett bajom – adom tudtára ezt az igen fontos információt. – De, ha már így felhoztad, te szeretnél enni?

- Éhes nem vagyok, de szomjas igen. – És még ő hisztizik amiatt, hogy én nem eszek. Logikus.

- Akkor menjünk. Általában szoktam lehozni vizet, hogy ne kelljen felmenni, de most teljesen elfelejtettem – mesélem, miközben ismét visszatérünk a házba, némi folyadék reményében, és ha Seokjin már így felemlegette, akkor valami harapnivalót is előkotrok a szekrényből.

Ezúttal a házban kicsit nagyobb teret hagyok Seokjinnek, hogy kedvére nézelődhessen, elvégre nem árt, ha pihen egy kicsit. Elsőre biztosan fárasztó volt neki ennyi gyakorlás, de ha tőlem akar tanulni, akkor szokja meg az effajta kínzást. És nem… nem mondanám magam szadistának, bár ezt mindenkinek a maga tiszte eldönteni rólam. Amíg én egy tálcára pakolok egy kancsó vizet, két pohárral, meg chipsszel, utánfutóm a falon lógó képeket csodálja. A legtöbb a szüleimet ábrázolja és a bátyámat, aki most egy külföldi egyetemen tanul. Ő sokkal inkább a szüleim kedvence, hiszen az ő útjukat követte, pontosabban azt, amit ők akartak, hogy végigjárja. Én az ellenszegülő, lázadó felet képviselem a családban, aki bár nem hajlandó a szülei kérését teljesíteni, mégis szeretik. Igazából nem bánom ezt a titulust, hiszen boldog vagyok, és addig, amíg ez így van, nem is érdekel más.

- Seokjin!

- Jin – terem azonnal mögöttem az említett személy, a frászt hozva rám, minek következtében majdnem elejtem a tálcát.

- E? – fordulok felé ezen értelmes kérdéssel, mely kicsit sem javít az esélyeimen, hogy ne nézzen hülyének.

- Csak Jin. Nyugodtan hívj csak Jinnek.

- Rendben… Csak Jin – vigyorodom el. – Menjünk fel, pihenjünk egy kicsit- intek fejemmel az emelet felé, ahol a szobám is van.  Igazából nekem sem fog ártani pihenni, elvégre eléggé elszédültem a sok forgolódásban. Miután benyitok a szobámba és leteszem a tálcát az asztalomra, hellyel kínálom Jint. - Érezd magad otthon - mosolygok rá, hogy komolyan vegye a szavaimat. - Nem gond, ha bekapcsolom a tévét?

- Nem, dehogy - rázza fejét nemlegesen, majd kényelmesen elhelyezkedve az ágyamon húzza fel lábait, minden mozdulatomat figyelemmel követve, ami ugyan eléggé zavar, de inkább hagyom. - Édesapád ugyan mesélt a lómániádról valamennyit, de mióta rajongsz értük ennyire? - kérdezi, miközben még egyszer körbenéz a szobában. Ha nem tudná amúgy is a függőségemet, a szobám alapján még a legabnormálisabb ember is kitalálná rólam azt az egyet, hogy csak a lovaknak van hely a szívemben.

- Igazából, amióta az eszemet tudom. Édesanyám mindig úgy meséli, hogy körülbelül kétéves korom óta, amikor végre hajlandó voltam megszólalni, velük voltam megáldva. És az éves során nem, hogy eltűntek volna az érzéseim, inkább erősödtek. - És te? - kérdezek vissza, elvégre számomra evidens, ha érdeklik őket a lovak annyira, hogy meg akarjon tanulni lovagolni, valamilyen szinten rajongania kell értük.

- Hogy mi? - pillant rám értetlenül, egy darab keksszel a szájában, elkerekedett szemekkel, enyhén kócos hajjal. Így egészen olyan így, mint egy kiskutya, bár már mutatott hajlamot az ilyesfajta átalakulásra.

- Hát, ha lovagolni akarsz, szereted őket, nem? - Bólint. - Mióta?

- Nem túl régóta, bár mindig is jobban kedveltem a lovakat, mint a kutyákat, vagy a macskákat. De minden állatot szeretek - vigyorog, újabb kekszért nyúlva. Szavain elgondolkodva, rájövök, hogy eleinte ugyan nem volt szimpatikus, de ha az állatokat szereti, rossz ember csak nem lehet.

- Mindent értek - kezdek el én is egy ízesített kekszet rágcsálni, magam elé bámulva, azon gondolkodva, hogy hogyan is kellene tovább tréningeznem egy olyan fiút, aki még az alapokat sem mindet tudja.

- Hova jársz suliba? Még nem láttalak a városban, pedig sokakat ismerek - folytatja tovább a vallatásomat, amit valamiért most egész jól viselek, sőt, meglehetősen örülök neki, hogy nem telepszik ránk a kínos csönd, ami ilyenkor szokott két idegenre.

- Nem járok suliba - vallom be őszintén. Persze nem zavarna, bármit is mondana, elvégre az én döntésem volt, amibe szerencsére apám is belement, így tanulhatok itthon, az idegesítő és undorító emberektől távol.

- Áh, mindent értek - gondolkodik el poharáért nyúlva, én pedig azon kezdek el gondolkodni, hogy őt vajon zavarja-e, hogy nem kérdezek vissza. Egyáltalán… mit kellene kérdeznem? Ugyanezeket? Vagy mást?

- Régen jártam, de hamar kiderült, hogy nem tudok beilleszkedni, ezért leültem beszélni apámmal, hogy szeretnék magántanuló lenni, és legnagyobb meglepetésemre hagyta. De, ha már így iskolák… Te miért nem rendes lovasiskolában tanulsz?

- Már voltam pár helyen, de egyik sem tetszett igazán, arról nem is beszélve, hogy iszonyat drágák. Aztán egy vacsorán találkoztam apáddal; szóba jött ez az egész, és felajánlotta, hogy látogassak el ide, én pedig éltem a lehetőséggel. És egyáltalán nem bántam meg. - Kedves mosolya boldog vigyorrá szélesedik, amitől szemei kissé összeszűkülnek, s arca ragyogóvá válik. Magam sem tudom megmondani, hogy milyen érzések kerítenek hatalmukba tekintete láttán, de valami különös örömféle, amit még soha nem éreztem, vagy csak olyannyira régen, hogy mostanra nem is emlékszem rá, mikor volt és milyen.

- Tae, hoztam fel nektek egy kis harapnivalót - nyit be Ahjumma a szobába egy halk kopogás és beinvitáló kiáltásom után.

- Egy istennő vagy Ahjumma! - pattanok fel az ágyról, majdnem lerúgva a vizet, amit Jin még éppen időben megfog, hogy ne történjen baleset.

- Ugyan már, ne túlozz!

- Nem túlzok, ez csak az igazság - veszem el nevetve a tányérnyi frissen szeletelt gyümölcsöt.

- Ha bármire szükségetek van, lent leszek. Seokjin, esetleg maradsz vacsorára? - fordul hirtelen a vendég felé, feltéve ezt a kérdést, ami úgy tűnik, mindenki számára a legfontosabb.

- Igen, Kim úr maradásra bírt.

- Ennek nagyon örülök. Akkor többféle ételt készítek.

- Igazán nem szükséges - tiltakozik Jin, bár még nem tudja, hogy ennek semmi értelme. Hogy is lenne? Ahjummáról van szó, ő pedig nem csak makacs, de igen jó meggyőző képessége van.

- Esetleg van valami, amire allergiás vagy, vagy nem szeretsz? - hagyja figyelmen kívül a srác szavait a nő. Talán ezért is szeretem ennyire Ahjummát. Annyira különbözik a körülöttem lévő többi embertől, hogy színt hoz a mindennapjaimba, ezzel nem csak a kedvemen, de az emberekhez való hozzáállásomon is javítva.

- Nem, nincs - adja be végül a derekát a srác.

- Akkor valami királyi lakoma lesz - adom Jin tudtára, hiszen fel kell készítenie a gyomrát, mert ha megkóstolja azt az ételt, akkor még inkább istennőnek fogja Aahjummát tekinteni. - Bár mindig az van… - teszem még hozzá, miközben előszedem a laptopomat, hogy megnézhessem az e-maileket, vagy hátha valaki keresett, esetleg berakok valami filmet, hogy ne legyen olyan sivár a Jinnel együtt eltöltött idő.

Ahjumma és Seokjin még csendben beszélgetnek, számomra igen irreleváns dolgokról, éppen ezért nem is figyelek rájuk. Legalább egy darabig nem kell azon gondolkodnom, hogy mit kellene kezdenem ezzel a sráccal. Tuti megutál. De, ha mást nem, muszáj megutáltatnom magamat vele, különben ugyanaz lesz a sorsa, mint Namnak. Nem bírnám elviselni ismét azt a fájdalmat, amit akkor kellett. Nem csak az elvesztése fájt, hanem a tény, miszerint nem csak közvetve, de közvetlen is én tehetek erről az egészről.

- Figyelsz te rám? - lengeti meg előttem a kezét Seokjin. A jelek szerint, nem vettem észre, hogy Ahjumma kiment és illene foglalkoznom a rámlőcsölt vendégemmel. Bár az, hogy semmi kedvem hozzá, nem is kifejezés, de az előbbiekben már kiderült, hogy egész rendes, akár jól is érezhetem vele magam, úgyhogy esélyt kellene adnom neki.

- Igen, bocsi, csak pont olvastam - jön ki a számon az első, legkézenfekvőbb hazugság. Annak ellenére, hogy nem sok szociális kapcsolatom volt, vagy van, meglehetősen könnyen füllentek nagyjából bármiről.

- Ahjumma mindig ilyen anyáskodó? - huppan le mellém az ágyra, szemét még véletlenül sem a laptop monitora felé irányítva, ami csak még több plusz pontot jelent számára. Az egyik előnye annak, hogy nincsenek barátaim, hogy nem kontárkodnak bele abba, amit éppen csinálok.

- Többnyire. Elmondása szerint ez a dolga, de bőven túlteljesít.

- Te mennyit szoktál gyakorolni naponta? - vált hirtelen témát, ami teljesen meglepetésként ér; először még azt sem tudom, hogy mire érti.

- Attól függ, hogy mennyi erőm van, de általában az egész napot kint szoktam tölteni. Reggel kilenckörül kimegyek, délben ebédelek, majd megint kimegyek, és csak este kilenc után szoktam visszajönni. De ezalatt az idő alatt, nem csak gyakorolni szoktam. Az istállófiúknak is segítek, meg amire éppen szükség van.

- Jól bírod - hüledezik, belegondolva, mennyi időt is szánok a lovakra. De mit is tehetnék, ha egyszerűen imádom őket?! Legalább olyannal foglalkozom, ami érdekel is, nem pedig kényszerből, valami felesleges dologgal.

- Azt nem mondanám, csak szeretem csinálni.

- És… nem gondolkodtál még abban, hogy oktató legyél? Vagy valami hasonló.

- Nem. Akkor emberekkel is foglalkoznom kell. Apámnak van elég pénze, hogy ne kelljen ilyeneken gondolkodnom.

- De, ha egyszer már nem lesz, aki támogat?

- Majd kitalálok valamit. Nem akarok addig tervekkel előállni, míg nem szükséges azokat végrehajtani.

- Szerintem mindig lennie kell egy plusz tervnek. Bármi megváltozhat hirtelen.

- Tudom. Felelőtlenül élek, de egyelőre jobb így nekem.

- Fura vagy. - Köszi.

- Ezért nincsenek barátaim. - Ha nem lett volna eddig is elég nyilvánvaló.

- Nem negatív értelemben mondtam. Bár a fura nem éppen egy pozitív szó… - gondolkodik el saját mondatának megítélésén, s miután rájön, talán túlságosan is sértő volt, azonnal szabadkozásba kezd: - Én inkább arra értettem, hogy nem tartozol a hétköznapi gondolkodású emberek közé, ez viszont pozitív. Ők unalmasak. Te nem - vigyorodik el őszintén, ami miatt még el is hiszem neki ezt a badarságot.

- Hát… köszönöm a bókot. - Bár kijelentésem inkább kérdésnek hat. - Azt hiszem, ideje volna dolgozni is végre - állok fel hirtelen, s nem tagadom, meglehetősen zavarban vagyok amiatt, amit mondott, amit képtelen vagyok nyugodtan kezelni, ezért hát muszáj lesz ismételten mozgás közben gondolkodnom.

- De még csak nemrég ültél le. Nem is ettél.

- Az nem baj. Majd eszek vacsorára valamit. - Válaszát, vagy bármi más reakcióját meg sem várva hagyom el a szobát, arra sem figyelve igazán, hogy követ-e. Ahhoz képest, hogy filmnézésen gondolkodtam, hamar megváltozott a terv. Nem vagyok hozzászokva az emberi közelséghez. És mi lesz még itt vacsoránál?